A minap a hitelesség témája került elő a csoportunkban, és ez inspirált arra, hogy közösen tovább gondoljuk ezt a fontos kérdéskört. Továbbra is nagy örömmel várjuk a hozzászólásokat, hiszen amikor betekintést engedünk egymás gondolataiba, nemcsak a közösséget építjük, hanem önmagunkat is folyamatos önreflexióra, gondolkodásra és fejlődésre ösztönözzük.
A hitelesség jelentését sokféle szempontból meg lehet közelíteni. Én most Carl Rogers szemléletéből szeretnék kiindulni. Rogers egy amerikai pszichológus volt, aki a személyközpontú pszichoterápia megalkotójaként vált ismertté. Ez a megközelítés abból indul ki, hogy a terapeuta empatikus, elfogadó és biztonságot nyújtó jelenléte lehetővé teszi, hogy a kliens önmaga lehessen, és ezáltal a belső erőforrásaira támaszkodva képes legyen a fejlődésre, változásra.
Az önmagunkhoz való kapcsolódás gyógyító ereje
Rogers hitt abban, hogy az ember alapvetően jó, és ha nincs jelen torzító külső nyomás vagy elvárás, akkor természetes módon halad önmaga legjobb verziója felé – ezt nevezte önmegvalósító törekvésnek (self-aktualizációs tendencia). A problémák akkor jelentkeznek, amikor az egyén nem lehet önmaga, például mert csak bizonyos viselkedéséért fogadják el a környezetében. A terápia célja tehát az, hogy az ember újra kapcsolatba kerüljön saját érzéseivel, szükségleteivel, és ebből kiindulva tudatos döntéseket hozzon.
És miért is hoztam ezt most fel? Mert Rogers három alappillért fogalmazott meg a terapeuta oldaláról: hitelesség, feltétel nélküli elfogadás és empátia. Ezek a gondolatok ma már nemcsak a pszichológiában számítanak irányadónak, hanem sok segítő szakma – például a masszázsterápia, mozgásterápia – alapvetései közé is bekerültek.
Nem titok, hogy én is azok közé tartozom, akiknek ez a megközelítés alapvetően átformálta a gondolkodását.
Mit jelent számomra a hitelesség?
Amikor megpróbálom egyszerűen megfogalmazni, mit jelent számomra a hitelesség, akkor így tudnám leírni: hitelesnek lenni azt jelenti, hogy őszintén és teljes valóságomban vállalom önmagam.
És ez az a pont, ahol rögtön bekapcsolnak bennem a vészvillogók: ez egyáltalán nem olyan egyszerű. Nincs egy listám, amin kipipálhatnám, hogy „rendben, ha ez a tíz dolog megvan, akkor hiteles vagyok”. Ráadásul nemcsak az erősségeimet kell vállalnom, hanem a hibáimat, a gyengeségeimet is. Nem rejthetem őket a szőnyeg alá, bízva abban, hogy a vendégem talán nem veszi észre – hogy eközben csendben mantrázzam majd magamban, hogy azért lehetőleg ne essünk közösen hasra a kisebb-nagyobb puklikban. Nem játszhatom azt, hogy minden rendben van, miközben belül kételyeim vannak. És ez akármennyire is borzalmasan és ijesztően hangzik elsőre, végül fellélegzést és a fejlődésre való potenciált hozza majd magával ajándékba.
Őszinteség ≠ mindent kimondani
Fontos tisztázni: a őszinteség nem azt jelenti, hogy a segítő szakember mindent kimond, amit gondol vagy érez. Hanem azt, hogy amit mond vagy tesz, az valóban összhangban van a belső megéléseivel. Nem manipulál, nem játszik szerepet, nem bújik maszk vagy „szakmai zsargon” mögé.
(És itt zárójelben megjegyezném az egyik kedvenc idézetünket is, hogy azért fél szemmel tartsuk ezt most is szem előtt: “Az őszinteség kedvesség nélkül brutalitás. A kedvesség őszinteség nélkül manipuláció.”)
Emberi – nem tökéletes
A hiteles segítő nem tökéletes, de vállalja önmagát. Ha valamit nem tud, nem játssza meg a „mindentudót”, hanem őszintén beismeri. Nem önti rá az érzéseit a másikra, de kapcsolatban marad azokkal. Ismeri a saját határait, és tudja is képviselni őket. Ha hibázik, elismeri. Nem ígér olyat, amit nem tud teljesíteni – és ha úgy látja, hogy a más szakemberhez való irányítás lenne a hasznos, azt is nyíltan kimondja.
A hitelesség tehát emberi jelenlét – nem a hibátlanság szinonimája.
És itt érkezünk el ahhoz a gondolathoz, ami Rogers nézeteivel is tökéletesen összhangban van: ha képes vagyok elfogadni saját tökéletlenségemet, akkor könnyebben elfogadom másban is az emberit, az esendőt, a valóságosat. Nem állítok fel magamban elvárásokat, hogy a vendégem akkor „rendben van”, ha ezt vagy azt csinálja, vagy úgy viselkedik, ahogy szerintem kellene. Elfogadom őt olyannak, amilyen – nem „annak ellenére”, hanem azzal együtt, aki. Vagyis nincsenek a kapcsolati viszonyunkban „ha” feltételek.
Fontos. A feltétel nélküli elfogadás nem jelenti azt, hogy minden viselkedést jónak tartok. Nem kell jó képet vágnom ahhoz, ami számomra elfogadhatatlan. Ez nem a tettek jóváhagyását jelenti – hanem azt a képességet, hogy a viselkedés mögött is meglátom az embert. A méltóságát, a történetét, az érzéseit – és kapcsolatban maradok vele akkor is, ha nem értek egyet a döntéseivel, nézeteivel.
Ebben a hiteles jelenlétben és a feltétel nélküli, empatikus hozzáállásban születik meg számomra az, amit valódi kapcsolódásnak nevezek.
Az Ideális Én és a Valódi Én viszonya
És ha már Rogers-t említettük, van még egy fontos elméleti gondolata, amit érdemes megvizsgálni a hitelesség szempontjából: ez pedig az Ideális Én és a Valódi Én kapcsolata.
- A Valódi Én: az, aki ténylegesen vagyok – az érzéseimmel, gondolataimmal, félelmeimmel, vágyaimmal, hibáimmal és erősségeimmel együtt.
- Az Ideális Én: az, aki lenni szeretnék – vagy akivé a külvilág (pl. szülők, tanárok, társadalmi elvárások) szerint válnom kellene.
Az inkongruencia és a belső feszültség
Ha ez a két énkép túlságosan messze kerül egymástól, belső feszültség keletkezik – Rogers ezt inkongruenciának, azaz összhanghiánynak nevezte. Ez azt jelenti, hogy nem érzem jól magam a bőrömben. Úgy érzem, nem vagyok elég jó, meg kell játszanom magam, hogy elfogadjanak. Belül más vagyok, mint amit kívül mutatok – és ez a kettősség megfoszt a valódi, őszinte kapcsolódás lehetőségétől.
Az inkongruencia tehát akadályozza a hitelességet – mert az ember szerepet játszik, miközben elrejti valódi önmagát.
Közeledés az önazonosság felé
Mi segíthet ebben? Az, ha tudatosan közelítek az Ideális Én és a Valódi Én között húzódó távolsághoz, illetve, ha időről időre kétkedve megvizsgálom az Ideális Én képemet is, hogy tényleg ezt szeretném-e. Ha elfogadom önmagam tökéletlenségében, de közben törekszem arra is, hogy fejlődjek, tanuljak, változzak. Az Ideális Énem képéhez vezethet egyfajta belső „iránytű”, amit nem külső elvárások, hanem saját értékeim alakítanak. Így lehet a fejlődés nem görcsös elvárás, hanem belső építkezés.
És miért is hoztam fel mindezt? Mert ugyan említettük, hogy a hitelességünkben nincsenek kipipálandó tételek azon a képzeletbeli listán, de az Ideális Énünk listáján lehetnek ilyen kis rubrikák. Amiknek a kipipálása segíthet minket közelebb vinni ahhoz a képhez, ahol látni szeretnénk magunkat. Vagyis ez is lehet, egy olyan módszer, amivel képesek lehetünk csökkenteni a két kép között lévő feszültséget.
Külső jegyek és belső hitelesség
Tudom, ez az írás már így is egészen hosszúra nyúlt, de mégis úgy érzem, hogy a következő soroknak még itt a helyük – mert valami fontosra világítottak rá bennem.
Amikor ennek az írásnak nekiültem, még úgy gondoltam, hogy egy segítő szakember nem lehet hiteles akkor, ha valamilyen látványos – akár ellentmondásosnak tűnő – „hiányossága” van azon a területen, amivel hivatásszerűen foglalkozik. Azt hittem, hogy egy dohányzástól köhögő pulmonológus vagy egy túlsúlyos dietetikus nem képviselheti hitelesen azt, amit mond. Akkor még úgy éreztem: az, amit közvetítünk, kívülről is „rendben kell legyen”, különben sérül az üzenetünk súlya.
Pedig nem hittem azt, hogy a hitelesség hibátlanságot jelent. Inkább azt gondoltam, hogy vannak bizonyos látható ellentmondások, amik automatikusan aláássák a szakmai jelenlét komolyan vehetőségét. Most viszont úgy érzem: ez ennél sokkal összetettebb.
Ahogy próbáltam megtalálni a valódi válaszomat a kérdésre, valójában egyre mélyebbre haladtam önmagamban is – és közben rájöttem, hogy a hitelességet sem lehet pusztán a külső jegyek vagy elvárások mentén megítéletlenné tenni. Egyértelmű: sokkal nehezebb dolga van annak, akinek az élete elsőre nem tükrözi azt, amit képvisel. De ez mégsem teszi minden esetben törvényszerűn kevésbé hitelessé. Mert a hitelesség nem abból fakad, hogy mindenre tökéletesen „rá vagyok szabva” – hanem abból, hogy van bennem egy erős belső összhang és önfelvállalás.
A hitelesség nem „érinthetetlenség”. Hanem átláthatóság. Nem a tökéletesség álarca – hanem az őszinteség megléte.
Az ítélkezés emberi természete
És hogy ne maradjon el a valódi példával való konkrét szemléltetés se: mit is akartam mindezzel mondani? Tegyük fel, hogy Borsánka egy túlsúlyos dietetikus. Lehet így Borsánka hiteles? Igen, de hirtelen megítélés alapján hátrányból indulhat pusztán ezért Vidoránnal szembe, ha ő is dietetikusként dolgozik, és az ő formái jobban megfelelnek az emberek általi elvárt normáknak. Hiszen bármennyire is szeretnénk egy olyan ideális képet elképzelni, ahol a vendégeink sem ítélkeznek felettünk, ez ritkán valósul meg, hiszen az emberi természetből fakad. Vagyis Borsánkának keményebben kell megdolgozni azért, hogy túlsúlyos dietetikusként hitelesebbnek ítéljék meg.
(Az emberek természetes hajlama az ítélkezésre, vagyis a gyors véleményalkotásra másokról/helyzetekről, evolúciós szempontból mélyen gyökerezik, és több adaptív előnnyel is járhatott az emberi túlélés és társas együttműködés szempontjából.
Pl. Gyors döntéshozatal = jobb túlélés esély Az őskörnyezetben az embereknek gyorsan kellett dönteniük arról, hogy valaki barát vagy ellenség, egy helyzet veszélyes vagy biztonságos. Ez a gyors ítélkezési képesség segíthetett abban, hogy elkerüljék a veszélyeket vagy felismerjék a megbízható társakat. Szóval ez egy természetes, sokszor hasznos funkció, ami velünk él akár akarjuk, akár nem. Pl. vannak olyan önvédelmi irányzatok is, amik a mai napig arra buzdítanak, hogy ha zsigeri rossz érzésed van egy idegentől, de nem tudod megfogni miért, akkor is nyugodtan bízz ebben az érzésben, és utasítsd el a hozzá való közelkerülést.)
